Felnőtteknek

- Ideje megújulnom. – állapítja meg bölcsen, és élvezettel nyújtózik egy nagyot, mialatt elégedetten körbekémlel.

A szél elszáradt faleveleket perget az őszi esőben. A természet örök körforgása rendületlenül szedi áldozatait,…és mégis, mindenki boldog…majdnem.

Az égen terebélyes fekete felleg úszik, kirakni készül terheit. Belsejében tengernyi vízcsepp lehullni készül. Boldog izgatottságban várják a szabadulás felemelő perceit. Csak a felhő arca mérges, összeráncolt homloka mögött szemrehányóan tekint a nyüzsgő sokaságra. A látvány annyira felbosszantja, hogy dohogva hangot ad neki.

- Mi az ördög van itt? Mi ez a ficánkolás? Jól érzékelem, hogy nem vagytok megelégedve a vendégszeretetemmel? Hálátlanok! – teszi még hozzá, és durcás arccal veszi tudomásul, hogy a szállni készülő gyülekezet bizony, egy csöppet sem figyel rá.

A zsibongó tömeg a rajtvonalhoz áll. Némelyek hangosan beszélgetnek, nevetgélnek, mások csendben és áhítattal várják a végső repülést. És akkor végre valahára, egyszer csak, felhangzik a várva várt mennydörgés!

- Vigyázz! Kész! Rajt! – kiált a villám, és hangos csattanással elsüti fegyverét. A fekete felhőn rés szakad. Az elöl állókat, felkapja a légáramlat, és hangos hurrázással útjukra indulnak. Mögöttük tülekedve, nyomulva igyekeznek a többiek.

- Na! Ne tolakodj! – löki meg szomszédját felháborodva egy szivárványszínű vizecske, miközben lassú gurulással Ő is egyre előrébb jut.

- Nem,…én,…nem – feleli megszeppenve egy vízkékszínű, és utat enged a nyomakodónak.

- Mindjárt bezárják a kaput. Mit gondolsz, kijutunk? – kérdezi kissé aggodalmaskodva a vízcsepp, majd halkan magyarázatképp még hebegve hozzáfűzi: „csak azért kérdem, mert én ötven éve várok…és nem akarok...nem tudok…nem méltányos…érted? Eh! Miért is értenéd? Hiszen Te olyan fiatal vagy!” – legyint egyet még lemondóan, és kissé szepegve szemrevételezi a mellette állót, aki nem tudja miért, de tetszik neki.

 - Majdnem,…nem egészen, de megpróbálom. – feleli rá udvariasan, a szomszéd és előreengedi előzékenyen a gömböcskét, aki kissé félszegen, de mégis furakodni kezd. Lassú csípőmozgással juttatja érvényre mindazt, ami elvárható az Ő helyzetében. Kicsit persze rátesz egy lapáttal, talán csak a másik csepp kedvéért, aki egyre kitartóbban méregetni kezdi. Víz testében egy buborék felfelé indul, duruzsolást érez. Összehúzott szemekkel percek óta kitartóan méricskéli a mellette állót. 

- Ötven éve várakozik? Nahát! – vágja rá kissé hitetlenkedve, és egyre kíváncsibban nézi a furcsa kis jószágot. Agya lázasan dolgozik. Önkéntelenül kihúzza magát. Minél nagyobbnak, erősebbnek és vonzóbbnak szeretne tűnni a szivárványszínű cseppecske előtt. S bár lábai kicsit recegnek, sőt bizonytalannak mondhatók, úgy tűnik e pillanatban semmi mást nem szeretne jobban, mint az újonnan alakult ismeretség megerősítését. 

- Egész jó kis esőcsepp. Hmm…azt hiszem, tetszik. Huszonhárom várakozó évemre mondom, szívesen pottyannék vele együtt a földre! – mosolyodik el, miközben bensőjében egy újabb buborék pluttyan egy nagyot. Szíve kalapál, izgalma nem ismer határt. Teste szép lassan pezsegni kezd. S míg zavarát palástolja DNS szerkezete átalakul a szódavízéhez hasonlóra. Sejtelme sincs arról, hogy ezenközben az előretolakodót is hasonló gondolatok foglalkoztatják.

- Micsoda egy aranyos csepp. Jól megnéztem ám! Zavarba ejtő mosolya mögött megbújva lapít valami egészen különleges erő, az akarat. Vízkék átlátszó testében bugyborékol a vágy. Ó egek! Megőrültem! Vágyakozva nézem azt, amit soha még csak elképzelnem sem lehet. Nem…nem…nem lehet! Közöttünk áll az idő. Közöttünk áll tengernyi vihar várta év. S én mégis megtenném?…Nem lehet, megőrültem…- jutott a végső konklúzióra, és megpróbálta visszatartani azt a kicsi buborékot, ami ötven hiábavaló év után ismét felfelé indult a zsigereiben. A dolog annyira lekötötte, hogy szinte mozdulni sem tudott. Tudta, érezte csak egy pillanat és vége! A visszatartott zuhanás bekövetkezik. Épp lebeszélte önmagát, amikor a vízkékszínű hozzáért. „Megfognád a kezem? Félek egyedül! Nem lehetne együtt indulnunk?! – hallotta a bátortalan kérést maga mellől. Cseppecske azonnal leizzadt, és rögtön fontolóra vette a tőle amúgy sem idegen gondolatot.

- Ámbár…végül is,…ha jól belegondolok,…talán,…hiszen olyan kedvesen kér…és miért is ne…meg aztán segíthetnék neki…és ezek a csillogó szemek… - futott át ez a néhány gondolat az agytekervényein, és mire az eszmefuttatása végére ért már rá is vágta: „Jó!”. Szép csendben összekulcsolta kezeit, és újra előregurult egy kicsit. Testük majdnem összeért. Molekulájukból egy pillanatra kivált az oxigén, aminek hiányától mindkettőt az ájulás kerülgette. Egy rövid időre megállt az idő, és a sötét felleg moraja is egészen szépnek tűnt.

Még Zeusz is mosolyogva nézte az apró cseppeket, akik hangyamódra szorgalmasan haladtak végső céljuk felé. Ő időnként villámot szórva rést vágott a sűrű felhőben, ahol azok boldogan aláhullva eggyé váltak az ősi anyafölddel. Épp egy lyukat ütött a legfeketébb részen, amikor meghallotta egy apró szivárványszínű cseppecske halk szavú kérését.

- Zeusz atyánk mondd, nem lehetne?…nem esne nehezedre, egy akkora kis villámcsapás, amin két cseppecske kifurakodhatna? Érted, csak azért, hogy egyszer az életben repülhessek. A vízkékkel…de hisz tudod,…Vele. Kérlek. Hiszen úgyis olyan hamar leérünk a földre! Öt perc csupán,…annyi a száguldás… – hebegte el zavartan az arcátlannak tűnő kérést, amitől szivárványtestében a skarlátvörös kivált a többi színtől. És ettől meglehetősen zavarba jött.

Zeusz jól hallotta, szíve azonnal megenyhült. Életében először fordult elő vele, hogy nem haragjában, hanem jókedvében készült megrázni a még mindig morgolódó égi felleget. Hatalmas szakállát ingatva, felemelte villámokat szóró kezét és egy aprócska nyílást fúrt a vízkék csepp előtt. Az ősz bekandikált, a felhőből permet szállt és a szabaddá vált résen a felhő kidobta terheit. Az első két csepp aláhullt.

Szellő ujjak simítottak. Vízkék karok ölelték a mámoros időt. Szivárványszínük pompásan csillogott. Lassú örvénylő mozdulattal repültek, szálltak a föld felé. Kezdetét vette az őrült, végső utazás. Életük néhány perc alatt izgalmat nyert, vágyaik egy hosszú ölelésben beteljesedett.

- Mindjárt leérünk, hisz tudod,…nekünk csak ez az öt perc jutott…sóhajtotta a szivárványszínű és egy utolsó buborékot engedett a felszínre. Kicsit sajnálta, hogy az utazás a végéhez közeledik, s talán sajnálta még, hogy elvesztette a maradék két hidrogénatomját is, amitől majd némi állagromlás is bekövetkezhet, de mégsem bánt meg semmit. Hiszen úgyis tudta, hogy az a képtelenség, ami vele megesett sosem ismétlődhet meg újra. Épp ezekkel a gondolatokkal küszködött, amikor rájött, hogy még el sem búcsúzott. Kitárta szivárványszínű karját szorosan átölelte a vízkékszínűt és a fülébe súgta: „Köszönöm ezt a csodálatos, de mégis végső utazást.”

- Igen. Én is épp ezt szerettem volna mondani. - simult megadóan a vízkék a gömbölyűhöz és egymásba kapaszkodva megtették az utolsó kilométereket.

- Ess csak! Ess! – örvendezett a természet, miközben az öreg föld ismét kinyújtóztatta fáradt tagjait. Gyökerektől szaggatott teste elterpeszkedett. A zuhogó esőtől szervezete újult erőre kapott.

- Micsoda idők! De hát így kell ennek lennie! – ingatta meg újra hatalmas üstökét a föld, megsimította sártól csepegő bajuszát és egy aláhullt rózsasziromra nézett.

Épp akkor tekintett oda, amikor a rózsaszirom közepén két esőcsepp összefolyva lecseppent. A zuhanástól kettéváltak, egy kicsit még külön-külön gurultak, majd testüket szomjasan beszívta az anyaföld. (2004)

*** Vége ***