- Vastag rajta, rúzs és krémje.

 

- Pesti előtt, csak riszálja. - recsegte fennhangon és imitálva a nőt, imbolyogni kezdett. A teremben elszabadult a pokol.

 

- Elég! –kiabálták a többiek hasukat fogva, és jelentőségteljesen Pestire néztek, aki rákvörösen tiltakozni kezdett.

 

- Na ne, most már tényleg hagyjátok abba! Még elgondolni is szörnyű, hogy mi ketten, hogy ő meg én…

 

Mindenki gurult a nevetéstől. Aztán Pataki valahogy lekerült az asztalról és Pestivel haza indultak. Még akkor is kacarásztak, amikor a lakáshoz értek. Pataki kinyitotta az ajtót. Megcsapta őket a dohos, áporodott, szegénység szaga. Mindketten azonnal kijózanodtak.

 

- No, szegényt jól kibeszéltük. Te öregem, elhiszed, hogy inkább meghalnék, vagy eltűnnék a föld színéről, mint hogy ez a nő hozzám érjen?

 

- Na jó, hűtsd le magad, hozok egy kancsó vizet és hagyjuk szegény Bellát. Öltözz át! Ideje lefeküdnünk. – vezényelt Pataki.

 

- Tényleg, mondd barátocskám, de őszintén, mit tennél, ha valóban eltűnnék? – vetette fel a gondolat folytatását Pesti miközben magára huzigálta a Patakitól kölcsönkapott hálóinget.

 

- Csodálkoznék!

 

- Mondjuk, csak úgy, nem találnál itt, mire visszajössz. Egyszerűen köddé válnék és kész.

 

- Hálóingben? Bolond beszéd! – hárította el Pataki, és kisietett a konyhába, de aztán visszafelé…

 

Dermedten torpant meg az ajtóban. Hitetlenkedve nézett körül, talán még azt is elfelejtette, hogy a kancsó a kezében van, mert a víz vékony sugárban egyenesen a padlóra csordogált.

 

- Ne bolondozz! Gyere elő! Hallod? - szólt elhaló hangon, de mivel Pestinek nyomát sem látta, ajtó, ablak, pedig zárva volt, a megdöbbenés a földhöz szögezte. Pesti pont úgy vált kámforrá, ahogy azt néhány perccel azelőtt ecsetelte. Akkor is hihetetlen volt, de most, hogy mindez valósággá vált, úgy érezte megtébolyodott. Az értelem korlátai megsemmisültek. A világ teremtése óta még nem történt ilyen dolog. Pesti eltűnt.

 

Azok, akik „Bohémtanya” nevű vendéglőben ültek, egy cseppet sem lepődtek meg Pesti öltözékén, aki rongyos, gombhíjas hálóingben egy sarokasztalnál üldögélt. Coca Colát szopogatott. Nem ismerte ezt az ízt, de érdekesnek, ízletesnek találta. Jól esett neki a szénsavas ital, mert a néhány órával előtte ivott szilvórium alaposan kikészítette a gyomrát. Nem érezte az idő múlását, csak üldögélt. Különös bolygón érezte magát. Valahogy semmi sem stimmelt, és mégis… a berendezés ugyanaz volt, a pult, a tükör, a lámpák, és a fogasok is a helyükön voltak. Érdekes módon, még a saját verseskötete is ott volt, ahol néhány órával azelőtt felejtette. Kicsit ugyan furcsállta, hogy valaki üveg alá dugta, de persze nem ez volt az egyetlen érhetetlen dolog a számára. Az sem fért a fejébe, hogy kik ezek a hangoskodó, furcsa emberek, és valójában mit keres ő, Pesti Kornél egy nyilvános helyen, hálóingben. Aztán hirtelen, minden megvilágosodott. Nem lehet másképp. Álmodik.

 

- Még egy Colát? – ocsúdott fel hirtelen a pincér kérdésére és egyáltalán nem tudta mitől olyan valósághű minden. Az ízek, a pincér és ez a borzalmas, dallamtalan zene. Éppen ezen a rejtélyen töprengett, amikor a mellette lévő asztalnál női fecsegésre lett figyelmes. Odapillantott. Két húszas éveiben járó, alaposan kifestett nő ült egymással szemben. Jókedvűen, ám kissé csípősen beszélgettek egy harmadikról, akinek Pesti se hírét, se hamvát nem látta. Csodálkozott, a hölgyek erős ciklámen színűre festett száján, öltözetükön, amit jó indulattal csak merésznek titulált, pedig nagyon is kihívónak volt mondható. Pesti egyik ámulatból a másikba esett. Már azt is furcsállta, hogy a két nő konyakot rendelt, de amikor a kihozott itókát egy szempillantás alatt „gallér mögé dobták”, egészen elképedt. „Mint a férfiak” villant át az agyán és méricskélve nézegetni kezdte a két fura alakot. Így vette észre, hogy azok, valamiféle egyenruhában pompáznak. Ráadásul mindkettőre valamiféle elfuserált szabó varrhatta a ruhát, mert sem a hasukra, sem a mellükre nem jutott elég az anyagból. No, nem mintha Pesti bánta volna a látványt, csak, hát… nem volt hozzászokva. Ettől függetlenül a kibuggyanó női bájak és a hölgyek köldökébe ágyazott csillogó üveggyöngyök lenyűgözték. „Nem vagyok magamnál, ilyen nem létezik” mondogatta is magában, miközben szeme szemérmetlenül rájuk tapadt. „Hiába férfi vagyok” állapította meg kajánul és igyekezett jobb látószögbe helyezkedni. Túl ezen, pedig egy jó kis pesti történetet szimatolt. Fülelt, ahogy csak bírt.

 

-… ezt mondta ez a trampli? Jobban tenné pedig, ha inkább a saját portáján söpörne.

 

- Azért, jár a szája, mert nem tud összeszedni senkit.

 

- Ó édesem, sohasem tudott! Évek óta erőlködik. Az öreg Tatainak sem kellett a másodikon, pedig egy héten kétszer is kitakarította előtte a gangot.

 

- Jaj igen, néhányszor láttam magam is. A cicanadrágjában riszált.

 

- Be is rántotta a Tatai a függönyt! – nevette el magát a vörös.

 

- Pedig nem kellett volna, a feneke elsötétítette az ablakát! – kacagott fel jóízűen a szőke is.

 

- Már a melleivel is betakarná… apropó, mellekről jut eszembe, mintha a tieid is nagyobbak lennének.

- Mit szólsz? Új szilikon beültetés. Ajándékba kaptam. – húzta ki magát nagyot domborítva, a szőke tünemény, amitől Pesti pulzusa azonnal az egekbe szökött.

 

- Tényleg? Kitől?

 

- Úgysem jössz rá, megsúgom. – hajolt egészen közel barátnőjéhez. Motyogott valamit, aztán egyszerre mindketten gurgulázva, hahotázni kezdtek.

 

- A Tataii?! Ez nagyon jó! Jaj meghalok, ne nevettess! Ha ezt a vici megtudja, tutira eldurran az agya. Akkor leszünk csak, igazi erkölcstelen kurtizánok.

 

- Ugyan, megy a bolt és kész! Tehetünk mi arról, hogy ennyire kapósak vagyunk? – tette keresztbe lábait a szöszi, miközben jelentőségteljesen Pestire nézett, aki immár olyan közel hajolva hallgatta őket, hogy a székük majdnem összeért. Fogalma sem volt mi lehet az a néhány furcsa szó, hogy cicanadrág meg szilikon beültetés, de mivel minden mást értett, és az írói vénája beindult, feszülten várta a folytatást. Helyette azonban más történt…

 

- Nézd ez a csávó mennyire, kagylózik!

 

- Ja! Majd kiesett a szeme úgy bámult.

 

- Elég feltűnő jelenség! Ritka, hogy valaki ennyire avantgárd cuccba öltözik, de meg kell hagyni, jól áll neki. A múltkor a Váci utcában ötven lepedőért láttam hasonlót. Idehívom. Jó? – motyogta a fülébe a vörös a szőkének. Aztán, intett Pestinek, aki felállt. Végigsimított kissé gyűrött hálóingjén és eléjük lépett.

 

- Hölgyeim! Engedjék meg… Esti… óh, bocsánat Pesti Kornél vagyok. – mutatkozott be illendően, és amikor hellyel kínálták azonnal leült.

 

- Csak nem hallgatóztál? – szegezte neki mindjárt a kérdést a szőke.

 

- Nem kellett, kérem szépen. – válaszolta elpirulva, Pesti, és érdekes módon eszébe jutott Komáromi Bella, akit ugyan finomabb szavakkal, de értelmében hasonló módon írt le ő is Patakinak. Micsoda egyezőség, az említett „trampli” és Bellácska között, jutott a végkövetkeztetésre, és megkönnyebbülve konstatálta, hogy csakugyan álmodik. Mert, ha nem, akkor mitől jutott volna egy időben, egyáltalán eszébe a két azonos sorsú nő. Márpedig ilyen véletlenek nincsenek. Ám mivel a választ nem tudta, elbizonytalanodott, önkéntelenül igazgatni kezdte felcsúszott hálóingjét. A helyzet először kínossá, majd komikussá vált. A nők Pestire néztek, és hirtelen elhallgattak. Csend lett, majd apró kuncogás hallatszott, és a vörös ki tudja milyen ötlettől vezérelve, egy óriási csókot nyomott az arcára. A rúzsfolt Pesti szájától néhány centiméterre ciklámen pirosan virított.

 

- Édes pofa! Játssza itt az előkelőt! – élcelődött a nő, majd újra faggatni kezdte. –Ha már lekagylóztál bennünket, kérdezném, hogy mi a véleményed a hallottakról? – nézett egyenesen Pesti szemébe, aki e furcsa szituáció után, először hebegni kezdett, majd eszébe jutott Bellácska után szabadon, az ilyen esetekre szóló bölcs mondása, miszerint…

 

- Csak az marad erényes, aki nem kell senkinek…

- Milyen igazad van cimbora! – nézett értetlenkedve Pataki, aki még mindig az ajtóban állt és hitetlenkedve hol a bezárt ablakra, hol pedig a kulcsra zárt ajtóra nézett. Lába mellett hatalmas víztócsa éktelenkedett. Amikor a háta mögött meghallotta Pestit megkönnyebbült.

 

- Te meg kiről beszélsz? És, hol az ördögben voltál?

 

- Édes öregem, hát hol lettem volna? Nyilván az ágyamban, ha egyszer hálóingben vagyok… még álmodtam is. Elég bizarr volt, nem mondom… nőről szólt…

 

- Nőről? Én meg agyon aggódtam magam, össze-vissza kerestelek… te… te… gazfickó! - hebegte Pataki, és hirtelen megfordult.

 

Nem hitt a szemének. A látványtól földbegyökerezett a lába, aztán valami vinnyogó hang jött fel a torkából, és szabályosan röhögni kezdett. Mutatóujjával Pesti arca felé bökött, miközben fulladozó hangon, alig bírta kinyögni…

 

-… hát mégis!

 (2007)

- Vége -