Felnőtteknek

- Fázom. – húzom össze magamon a kardigánomat, és érzem, valamiért nyugtalan vagyok. Talán a vége nincs tél az oka, talán az egyedüllét, ami ma este különösen rám telepedett.

- Nyolc éve, hogy magamra maradtam. Hiányzol. – pityeredek el egy kicsit, aztán gépiesen megágyazok és befészkelem magam a puha ágyba. Szememre ólomként nehezedik a fáradtság. Nyugtalanul, félig ébren, az arcodat elképzelve, álmodom. Színeket és alakokat látok. Hangokat és fényeket érzékelek. Utazom, repülök…vissza, hozzád. Ötvenévnyire.

- Istenem! De régen is volt! – villan át egy pillanatra az agyamon, de ahogy átölelsz, megnyugszom. Már nem félek. Velem vagy. Ráncaim kisimulnak, gondjaim eltávolodnak…hallak, érezlek, ahogy lepereg az életünk emlékképeimben.

- Szeretlek. – suttogod el nekem, minden áldott reggel, amint kilépsz az előszoba ajtaján, és mielőtt elmész, a fiókból szertartásosan előszeded a megsárgult cédulát.

- Ó az a cédula! - önt el a melegség és önkéntelenül összegömbölyödök a takaró alatt.

- Mindenre úgy emlékszem, mintha ma történt volna. Akkor is február volt… - jut eszembe az egykori reggel. Félálomban mentem ki a konyhába, hogy feltegyem a teavizet. Már nem voltál otthon, de még éreztem az arcszeszed illatát, és bármerre jártam a lakásban mindenhol, minden rád emlékeztetett. A párnádon hagyott mélyedés, ahol az arcod pihent, a vizes törülköződ és a kávéscsészédben hagyott zacc is...mind számomra, te voltál. Azon a reggelen is éppen úgy forrt fel a víz a kannában, mint szokott. Fütyülve és erőszakosan, de az a reggel, valahogy mégis más volt, mint az addigiak. Sosem felejtem el, ahogy kaparászva keresgéltem a csészémet, és amikor végre rátaláltam, valamin megakadt a szemem. Kilógott belőle egy nagyobbacska cédula. Kíváncsian hajtogattam szét. Először mosolyogva böngészni kezdtem, aztán elolvastam. A papíron ennyi állt: „Nem akartalak felébreszteni. Tudod ugye, hogy szeretlek? Puszi 1000 000” – látom szinte álmomban is az oly jól ismert, kusza írásodat, és egy aprót sóhajtok.

- Gyurikám… – motyogom magam elé és szinte látni vélem, az arcodra kiülő huncut mosolyt is, amivel annyi éven át megajándékoztál. Szemedből odaadás sugárzik. Jó veled. – érzem ismét…

- Csak fel ne ébredjek! – küszködöm a halványuló kép láttán, és ösztönösen összébb csukom a szemem, szinte fáj, ahogy szorítom, de nem nyitom ki. Félek, elillan a varázs. Félek, eltűnsz ebből a furcsa álomból, ami boldoggá tesz, felemel, mert pont olyan szép, mint ahogy éltünk. – jut eszembe, és gondtalanul továbbszövöm a múlt fonalát.

            - Attól a naptól fogva a cédulának a csészéknél volt a helye, és te sosem felejtettél el ráírni minden reggel egy újabb nullát. Persze, arra vigyáztál, hogy egészen apró számjegyek legyenek…azt mondtad, sokat szeretnél még írni rá, mert minden nap, amit velem töltesz ajándék, és hogy csak így van értelme…meg, hogy hamar betelik…aztán az idő múlásával lassan olvashatatlanul hatalmas számmá nőtt a szeretet. És, amikor az első oldal betelt, jött a következő. – mosolyodom el, de csak egy pillanatra, mert mindjárt eszembe jut a cédula másik oldalán tátongó üres hely.

- Már nem volt idő…és én megöregedtem. – mondogatom hang nélkül, beletörődve a megváltoztathatatlanba és érzem, ahogy szempilláim elnehezednek.

- Holnap van a szerelmesek napja. – villan be még látomásaim közé az aznapi híradó egy töredéke. Fülemben halk, távoli zeneszó csendül. Utolsó erőmmel tapogatva, szinte rituálisan a párnám alá nyúlok. Oda, ahová nyolc év óta esténként egy aprócska cédulát rejtek. Egy pillanatra még felsejlik az elsárgult papír…és a kezed, amint a cédulára egy újabb nullát ír. Aztán mindent elborít a csend.  

 

*** Vége ***