Felnőtteknek

Virágok pillantáson innen...

Friss topikok

Műfajok nélkül!

Az írások pályázati, megjelent és még íróasztalfiókban pihenő anyagokat tartalmaznak... "Minden kezdet nehéz!"

Tartoztam egy úttal...

az Ördögnek

 

Szívdobbanásban Te voltál a vér.
Agyam dobolt a semmi küszöbén.
Sokszor néztelek, nem hittem neked.
Istenem, pedig, de szerettelek!
 
Béklyóba szorított szívem feladom.
Múltam leszel, szép, nem panaszkodom.
Ezer hála, hogy lehettem veled!
Versemben, szívemben megőrzöm neved.
 
Emlék leszel, sőt, becses ajándék.
Szebbet e korban nem is találnék.
Szerettél, ez egyet elhiszem, bár…
Maradni nem tudok, kiégett szívem.

 

2008.04.13.

 

József Attila

Sóhaj
 
Ha könny csorog,
Ha kebel sír,
Ha jaj hallik,
Ha ég dörren,
Föld kerekén
Akármerre:
Az én könnyem,
Az én keblem,
Az én jajom,
Büntetésem:
Föld kerekén
Akármerre
Járok, mindig
Csorg a könnyem,
Sír a keblem,
Jajom hallik,
Az ég dörren
- Átkozott fej
Az én fejem -
Átkozott fej
Te fölötted.
 
1921. okt. 31.

 

Hozzászólások

Szerzők

Ajánlás

2008.04.18. 22:35 Kürthy_1

Az örökség

IR: Nemzedékek, generációk

 

 

Kürthy Paula: A bánatfa

 

 - Harangvirág utca következik. – hallom az ötös buszon a vezető tájékoztatását, amikor bemondja a soron következő megálló nevét. Fejemet forgatva, hónom alatt az unokámmal izgatottan szállok le a járműről. Húsz éve, hogy elköltöztünk, azóta nem jártam erre. Valamiféle belső késztetés hajtott, hogy elhozzam életem egyik legfontosabb helyszínére Kisvackort, aki megadóan tűri, hogy néhány pillanatra átnyalábolva kissé kitekeredett helyzetben a földre tegyem.

- Hát itt vagyunk! – szakad ki belőlem, és szívem vadul kalapálni kezd, amikor a Fenyves úti játszótér felé indulunk. Néhány perces séta után végre meglátom a teret. A szemem elé táruló látványtól ujjongani kezdek.
- Idenézz…ez…ez…csodálatos! – mondom akadozó nyelvvel egyre hangosabban, és örömömben magamhoz ölelem a csöpp gyermeket, aki semmit sem ért heves viselkedésemből.
- Ugyan…hogyan is érthetné, mit jelent nekem ez a fenyőfáktól övezett földdarab…honnan is tudhatná hányszor csodáltam meg a hajdan még pompázatosan szép, ám most kissé viharvert szökőkutat…mikor is láthatta volna a szökőkút közepén álló kőbefaragott sudár nőalakot, és vajon miért is sejtené, mennyire örülök, amikor ennyi év után ismét megpillantom a fák alatt megbúvó csobogót. – töprengek el egy kissé az élet nagy filozófiai kérdésein, de aztán a gondolataimban nem jutok tovább.
Kisvackor húzni kezd a homokozó felé. Kissé nyafogós hangját kivételesen nem hallom. Csak az apró rándulásokból érzem, hogy türelmetlen. Ösztönösen megsimogatom rövidre nyírt szöszi haját, de alig mozdulok. Képtelen vagyok figyelni rá. A megrohanó emlékek egy pillanatra elfeledtetik velem nagymamai kötelességemet.
- De hisz’ ez még működik! Még mindig pumpálja a vizet! – adok hangot kissé hangosan az ámulatomnak és visszaveszek az amúgy is lassú tempómból. Kicsit hitetlenkedem még az idő múlásán is, de aztán Kisvackorra nézve, arra gondolok milyen jó lesz, ha egyszer majd ő is megérti, azt, amit ilyen pillanatokban érezhet az ember.
- Mamaaa homok! – ocsúdok fel végre a nyafogósból kissé hisztisre váltott hangokra, - kénytelen vagyok - így aztán elindulunk. Jómagam lassan, unokám pedig sokszorozott léptekkel, izgatottan, de általam visszafogva, tartja a tempót.
- Nem túl könnyű neki e percben. – ismerem el magamban, de ennek ellenére úgy döntök, hogy kivételesen kicsit önző leszek, emiatt aztán csak lassan, komótosan haladunk. Utunk a fasor mellett visz. A fenyőillat az orromba kúszik. Átjár egy békebeli korszak édes emléke. Azonnal észreveszem, amit keresek. Nem más az, mint egy göcsörtös ágú, hosszútörzsű fenyőfa. Megkönnyebbülök, amikor meglátom. Valahol a lelkem rejtekén már nem számítottam arra, hogy létezik.
- A „bánatfa”. – jut eszembe azonnal, amikor az ismerősen kanyargó ágakat nézem. Ezzel egy időben a cipőm orrára lepottyan az első könnycsepp. Elérzékenyülök.
- Mama! – pityeredik el Kisvackor is, ahogy rám néz, és minden igyekezetével azon van, hogy átöleljen. A suta mozdulat, a szándék a szívemig hatol. Leguggolok. Megpuszilom.
- Semmi baj! Te…te maszat! – szalad ki gyorsan a számon immár nevetve, amitől ő azonnal megkönnyebbül.
- „Bánatfa”. – ismétlem meg újra, és tovább mustrálom a gyermektalpaktól fényes kérgű, öreg fenyőfát. A fenyőt, amiről oly sokszor nem csak engem, de Kisvackor apukáját is lerimánkodta anyám. A fát, amelyhez ezer emlék fűz. Amihez generációkon keresztül ösztönösen elvittük a fájdalmunkat.
- Mamaaa Homok! - hallom ismét a számomra oly távolról érkező üdvrivalgást, amikor végre a homokozó mellé érünk. A vékony hangocskától hirtelen magamhoz térek. Gyorsan kipakolom Kisvackor magunkkal hozott kelléktárát, és nagyszülői intelmekkel ellátva besegítem őkelmét a homokozóba.
- Nem megyek messzire. – teszem még hozzá mondandóm végén, és rámutatok egy közeli padra, ahol aztán kényelmesen elhelyezkedem.
- A „hely szelleme magával ragad”. - villan át agyamon, ezért a táskámból kikandikáló újságot már elő sem veszem. A megrohanó emlékek miatt, érzem, képtelen lennék összpontosítani. Szívem bizseregni kezd, ahogy visszagondolok…igen…
 
…egyszer, amikor anya keresett, kucorogva ültem ezen a fenyőfán. A szúrós tűlevelek mögül lestem aggódó arcát. Milyen kicsinek láttam őt a magasból! Sokáig nem szóltam,…de aztán megtalált, és megkönnyebbülve némán átölelt. Foltos nadrágomról leporolta a „vizes” homokot, és könnyes szemekkel csak annyit mondott: „Katonadolog!”
 
…aztán, egy ízben sírva talált a fa alatt…azt hiszem,…akkor, volt az első szerelemi csalódásom. Nem mentem haza, de ő újra megtalált. Megállt előttem, gyengéden letörölte a könnyeimet, arcomat a tenyerébe fogta, a szemembe nézett, és évtizedek múlva is ugyanazt mondta: „Katonadolog”. …még most is a fülemben cseng, ahogy elnevettük magunkat.
 
- Tényleg, mennyit nevettünk. Anya mennyit nyugtalankodott, amikor idejöttem. Valahogy mindig megérezte, ha bajban voltam. - révedezem el egy percre, de aztán Kisvackor sikongatására visszazökkenek. Tekintetem a hang irányába fordítom. Nézem, ahogy a csöpp gyermek, csillogó szemekkel, elégedett arccal szórja a homokot a saját fejére. Valamiféle lyukat próbál ásni, de a kezében lévő lapát minduntalan kifordul.
- Akárcsak az apja! – mosolyodom el unokám kéztartásán, és óhatatlanul a fiamra gondolok. Vackorra, akire a becenevet drága, megboldogult, apám ragasztotta rá…Vackor…
 
…aki, első nap ment az iskolába, amikor ugyanezen a fán tanítás után ráakadtam. Sírt. Szemüvege két darabban kikandikált mackónadrágja zsebéből. Szemét gyantától feketéllő kezével törölgette. Éreztem, bántották. Szívem összeszorult, ahogy magamhoz szorítottam. Bátorítóul pedig elismételtem anyám régen használt szavait: „Katonadolog!”.
 
…és egy ízben…meg…eltűnt…a szakadó esőben tűvé tettem a környéket…nem találtam sehol. Ijedten szaladgáltam, hívó szavamra nem válaszolt,…akkor jutott eszembe a játszótér…így értem ide, a fenyőfa alá. – próbálok visszaemlékezni…de…
 
- Mamaaa fa! – jut el a tudatomig újra Kisvackor hangja. Látom, ahogy unokám kacsázva, bukdácsolva hordja a homokot a fenyőfa tövébe. Ingajáratban van a homokozó és a lerakóhely között. Intek neki, amit apró, cinkos nevetéssel azonnal nyugtáz. Nézem a kupacba hordott homokot. Töprengek.
- Valamikor itt a fenyő mellett egy hosszú árok volt. – elevenedik fel előttem a hajdan kiásott csatornavezeték képe.
- Valóban. Ha jól emlékszem, …ez pedig, pont akkor volt, amikor a fiamnak nyoma veszett…- kanyarodom vissza az előző történetemhez…igen…igen…
 
…akkor már közel két órája kerestem. Itt álltam a fenyőnél. Lélegzetemet visszafojtva füleltem. Sokáig csak az eső kopogását hallottam. Kétségbeesve forgattam a fejemet, amikor egyszer csak nyöszörgést hallottam. Halk, távolból érkező, ijedt, hangot hozott a szél. - „Anyúúú!” – sírta búsan, amitől én ösztönösen az árokba néztem. A mély gödörben sárgombócként összekuporodva a kisfiam lapult. Azonnal eleredtek a könnyei, amikor meglátott. Én pedig gondolkodás nélkül, boldogan másztam utána, hogy kihúzzam. Sárosan, dideregve bújtunk össze. Már majdnem hazaértünk, amikor rám nézett. Levette maszatos szemüvegét és bűntudattal, kissé félve megkérdezte: „Katonadolog?”
 
- Azóta az árkot betemették, azt is fű fedi. – állapítom meg, de elmélázásomban sajnos nem veszem észre, hogy Kisvackor túl gyorsan, vészesen a fenyőfa felé közelít. Mire megmozdulok, homlokán egy hatalmas dudorral elterülve fekszik.
- Mamaaa! Mamaaa! – zokogja fülsiketítően, én pedig, mint egy őrült árkon-bokron keresztül rohanok. Apró testét ösztönösen felkapom a földről. Átnyalábolom. Kezeit a nyakam köré fonja, úgy szorít. Arcát belém fúrja. Sír. Percek telnek el, mire lecsillapszik. Percek óta furdal a lelkiismeret.
- Nem vigyáztam eléggé. – mar a lelkembe a kétség, és a lassan megnyugvó gyermeket ösztönösen a szívemre szorítom. Rázkódó testétéről ismét eszembe jut anyám mondása.
- Katonadolog! – mondom ki hirtelen, és maszatos arcát elborítják csókjaim. A váratlanul megnyilvánuló érzelemkitörés elvonja a figyelmét. Kicsit még szipog, amikor egy kétéves bölcsességével megpróbál utánozni.
- …dolog. – próbálja kimondani visszhangként az utolsó szót, és már újra mosolyog, amitől megkönnyebbülök.
- Mennyire szeretlek. – suttogom a fülébe a szívemből feltörő érzéseket, miközben megpróbálom neki elmagyarázni, mit jelent számomra ez az oly fontos, bűvös mondat. A varázserő, amely családunkban nemzedékről, nemzedékre száll. Az örökség, ami nem más, mint a szeretetet. (2005)
 
 
 
*** Vége ***
 
 
 
 
 
 

 

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://felnotteknek.blog.hu/api/trackback/id/tr28432142

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása