- De gyönyörű! Igazi karácsonyi időjárás! – lelkendezek már kora délelőtt, amikor kinézek a ház előtt álló hatalmas fenyőfára. Tűlevelein vastagon áll hó. Súlyos tömegével földig hajtja az ágakat. Aprócska cinege tipeg a madáretető hófehér sipkáján. Nyugodt vagyok és elégedett. Cserépkályhánk duruzsolva ontja a meleget.
– Egész délelőtt havazott és még mindig szállingózik! – nézegetek ki időnként vidáman az ablakon, miközben előkészítem a fa díszítéséhez szükséges kellékeket. Az esti vacsorához minden készen áll, az ünnepi étel és a sütemény csak arra vár, hogy feltálaljam. Így aztán a hamisítatlan téli hangulat magával ragad. Dudorászva kötözgetem a szaloncukrokat, ám időnként várakozással telve pislantok ki az ablakon. A kapubejárót lesem.
- Ej, de türelmetlen valaki! – szól viccelődve a párom. Igaza van, tényleg izgatott vagyok. Várom gyermekeimet, s velük együtt aprócska unokámat. Férjem elégedetten szemléli mosolygós arcomat. Harmincévnyi házasság után pontosan tudja, mi zajlik le bennem.
- Már itt kellene lenniük! Főleg a kisebbik fiunknak! – válaszolok a csipkelődésre, miközben magamhoz veszem a „születés csillagát”. Megforgatom a kezemben, és egy hálás, apró puszit lehelek a mézeskalács tésztára, ami 1978 óta karácsonyfánk legféltettebb dísze…
Emlékszem, szorongva, összetörten ébredtem azon az emlékezetes 1978-as év karácsonyának reggelén. Szívemben aggódással és félelemmel indultam munkába. A buszmegállónál lévő bölcsődéhez érve elfordítottam a fejem. Szerencsére azonnal jött a busz. Igyekeznem kellett, hogy reggel nyolcra beérjek abba az irodába, ahol évek óta dolgoztam. Nyugalmat erőltetve léptem be az ajtón. Munkatársaim felszabadultan, önfeledten beszélgettek. Mindenki a közelgő karácsony estére készülődött. A szomorúság újra elhatalmasodott rajtam. Fájt a jó kedvük, fájt a tervezgetésük, és fájt maga az élet. Megpróbáltam észrevétlenül elsurranni mellettük, és az előző este összekészített batyumat feltűnés nélkül az asztalom mellé tenni, de nem sikerült.
- Mi az, utazol valahová? Nem is mondtad! – kérdezte leplezetlen kíváncsisággal kolleganőm, Marika és mellém szegődött.
- Nem. – feleltem egyszerűen és szívem összeszorult, ahogy a kis csomagra néztem.
- Honnan is tudhatná, mit rejt a táska mélye? - sóhajtottam egy nagyot és elpityeregtem.
A kincs, amit magammal vittem, kisfiam ruhái voltak. Két nappal karácsony előtt vitte el szirénázva egy mentőautó a János Kórház csecsemőosztályára. Sírva, ölelve, remegve hagytam ott. Héthónapos volt akkor. Küszködött a levegőért, lila szájjal harcolt az életéért. Ott, azon a napon hittem, hogy létezik Isten. Hinnem kellett, mert különben megbolondultam volna.
- Na, most meg miért sírsz? Baj van? – érdeklődött aggodalmas arccal Marika.
- Baj. - bólintottam, és magyarázkodás helyett kinyitottam a táskát, hogy belenézhessen. Felismerő arcán a kétségbeesés, és a segíteni akarás váltakozott egymással.
- Azt ígérték…ha jól érzi magát és a mai leletei megfelelőek, akkor estére hazaengedik. Tudod, ez az első karácsonya…nem lehet…érted?…Nem szabad…ugye nem lesz baja? Úgy…hiányzik és…ha ő nincs, akkor… karácsony sincs…és semmi, de semmi nincs – mondtam akadozva, sírással küszködve, majd kitört belőlem a zokogás.
Ebben a pillanatban pezsgő pukkant. Munkatársaim hangos nevetése magamhoz térített. Kirohantam a mosdóba. A hidegvíz egyforma monotonsággal zubogott a csapból. Őrült tempóban ész nélkül csutakoltam az arcom.
- Szedd össze magad! A fiad vár, és szüksége van rád! Most erősnek kell lenned! – dobolt a fejemben. A hideg víz megtette hatását, és. mire visszaértem a szobába, már lehiggadtam. Határozottan nyúltam a telefonért.
- Halló! Dr. Vass? Hazavihetem ma a kisfiamat? Nincs még kész a lelet? És mikor telefonálhatok újra? Jó, akkor tizenkettőkor újra hívom. Elcsüggedtem az orvos válaszától, de a remény tovább élt bennem. Próbáltam a munkámra összpontosítani, de nem ment. Agyam lázasan dolgozott, én pedig egyfolytában az órámat lestem. Pontban tizenkettőkor újra tárcsáztam.
- Halló! Dr. Vass? Megint Én. Készen vannak már a leletek? Hazavihetem a fiamat? Nem?! De miért nem? És mikor érdeklődhetek újra? Délután négykor? De hát akkor már mindjárt szenteste van… nekünk addigra otthon kellene lennünk…– motyogtam az utolsó mondatokat magamnak, mert időközben a vonal végén már letették a kagylót. Kétségbeesésemben észre sem vettem, hogy a szobában néma csend lett. Mindenki rám figyelt. Egyszer csak éreztem, hogy egy meleg tenyér gyengéden végigsimítja az arcomat. Hátam mögött a főnököm állt, körülötte pedig mindenki, aki az osztályunkhoz tartozott.
- Tudunk valamiben segíteni? – kérdezte melegen. A meghatottságtól egy hang sem jött ki a torkomon. - Nyugodtan elmehetsz, ha inkább a kórházban szeretnél várakozni. - nézett a szemembe megértően.
- Köszönöm, ez igazán kedves…de…inkább maradnék… Köztetek jobb lesz várakoznom, mint a sivár kórházi folyosón.
Felálltam, és az ablakhoz mentem. Arcomat a hideg üvegre nyomva bámultam a hóesést. Az utcán siető emberek mind-mind hazafelé igyekeztek. Az idő ólomlábon járt. Máig sem tudom, miként bírtam elviselni délután négyig.
- Halló! Dr. Vass? Elment? Hogyhogy elment?! És nem üzent nekem semmit? Igen? Igen? Mehetek? Van Isten! Mehetek! – kiáltottam bele a telefonba negyedötkor egy ismeretlen ápolónőnek, majd ész nélkül kapkodtam a kabátom, táskám után, és néhány perc múlva már egy taxi hátsó ülésén robogtam a kórház felé. Remegve vártam, hogy visszakapjam a fiamat, és amikor végre a kezembe nyomták a kicsi alvó csomagot, szívemhez szorítottam, és menthetetlenül eleredtek könnyeim. Eközben ő a világról mit sem sejtve édesdeden szundikált.
Ezen a napon történt meg először, hogy a nagyobbik fiamról megfeledkeztem. Most, hogy már megnyugodva hazafelé tartottunk, csak most jutott eszembe. Háborgó lelkem nem tudtam megnyugtatni, szégyelltem, hogy egész nap nem gondoltam rá. Amikor végre megérkeztünk, kivágtam a ház bejárati ajtaját és boldog mosollyal berikkantottam:
- Megjöttünk! Hoztam az én nagyfiamnak valami különleges ajándékot! Olyan…olyan igazi meglepetést! – kiabáltam még mindig örömittasan, miközben letettem a kis csomagot a már feldíszített karácsonyfa alá.
- Anyuciii! Mit hoztál? – szaladt hozzám lélekszakadva, kezében egy mézeskalács csillaggal az akkor négyéves gyermekem. Leguggolt, apró kezeivel kibontogatta a batyut, majd önfeledten, csillogó szemmel felkiáltott.
- A tesóm! A tesóm! Ebben a pillanatban egy égő csillagszóróval belépett a férjem. Láttam, hogy elérzékenyült. És ekkor észrevettem, hogy két kicsi kéz ráteszi a karácsonyi csomagra a tenyerében szorongatott mézeskalács csillagot. (2006)
*** Vége ***
Hozzászólások