Felnőtteknek

Virágok pillantáson innen...

Friss topikok

Műfajok nélkül!

Az írások pályázati, megjelent és még íróasztalfiókban pihenő anyagokat tartalmaznak... "Minden kezdet nehéz!"

Tartoztam egy úttal...

az Ördögnek

 

Szívdobbanásban Te voltál a vér.
Agyam dobolt a semmi küszöbén.
Sokszor néztelek, nem hittem neked.
Istenem, pedig, de szerettelek!
 
Béklyóba szorított szívem feladom.
Múltam leszel, szép, nem panaszkodom.
Ezer hála, hogy lehettem veled!
Versemben, szívemben megőrzöm neved.
 
Emlék leszel, sőt, becses ajándék.
Szebbet e korban nem is találnék.
Szerettél, ez egyet elhiszem, bár…
Maradni nem tudok, kiégett szívem.

 

2008.04.13.

 

József Attila

Sóhaj
 
Ha könny csorog,
Ha kebel sír,
Ha jaj hallik,
Ha ég dörren,
Föld kerekén
Akármerre:
Az én könnyem,
Az én keblem,
Az én jajom,
Büntetésem:
Föld kerekén
Akármerre
Járok, mindig
Csorg a könnyem,
Sír a keblem,
Jajom hallik,
Az ég dörren
- Átkozott fej
Az én fejem -
Átkozott fej
Te fölötted.
 
1921. okt. 31.

 

Hozzászólások

Szerzők

Ajánlás

2008.04.18. 16:52 Kürthy_1

Nagyanyámra emlékezem...

IR: Megújulás kötetében.

 

Kürthy Paula: Kontraszt

 

Lassan indulok. Munkába igyekszem. Sietnem kell. Még tíz perc és indul a vonatom. Laposakat pislogok. Mi tagadás, álmos vagyok. Kifejezetten nyűgös. Az úton ismerős arcok némán bólintanak felém.

– Lehet, hogy még ők is alszanak? – kérdezem magamban, és azonnal válaszolok is rá. – Úgy tűnik. – motyogok, s kikerülök egy az előző éjszakai esőről árulkodó vízzel telt gödröt. Felmászok a vasúti töltésen. Cipőm sáros a földbe vájt lépcsőfokoktól. Kivételesen nem morgok, tudom, hogy tiltott helyen próbálom megközelíteni az állomást. Lábam meg-megbicsaklik a sínek közé szórt köveken. Mialatt a szemétkupacokat kerülgetem, némán háborgok.
- A fene a kezeteket! Istentelen szemetelős népség! – sóhajtok egy mélyet és körbekémlelek. Ahová a szem ellát, szemét borítja a földet. Sörösüveg, műanyag flakon, papír, pelenka. Szemét, szemét, szemét….igen, hegyekben.
- Iszonyatos! Bezzeg az én gyerekkoromban. – váltok át egy szempillantás alatt emlékképeimre.
 
Kislányként állok a Nyugati pályaudvar lépcsőjén. Kezemben bambis üveg. Vidékre indulok. Anyám apró lábaival hozzám tipeg. Szemrevételez. Aztán jönnek az instrukciók….
 - Mondd meg nagyanyádnak….és figyelj oda, hol kell leszállni…és nézz a lábad elé…és ne vakard ki a szúnyogcsípéseket….és panaszt ne halljak …stb…stb…stb Keze rákulcsolódik az enyémre. Elindulunk a vonathoz. A pályaudvar tetőtéri ablakán átsüt a nap. Ragyogása megvilágítja a csarnokot. A különleges utazás előtti hangulat izgatottá tesz. Még néhány méter és a „gőzköpödészeti tovalöködéhez” érünk. – mosolyodom el apám szójátékán, ami utazásom előtt szinte minden alkalommal előtolakodik agyamból. Érzem, boldog vagyok. Fényesre csiszolt sárgaréz kilincs hívogat az Utasellátó büféje felé. A falakról lógó virágtartókból piros muskátlik üdvözölnek. A frissen sepert aszfalt elnyeli lépteink zaját. Vár a nagyanyám.
 
- De sokszor is! – révedek rá egy eldobott tejfölös pohárra és már, újra a jelenben járok. Előttem az állomásépület. Viharvert külsején elfeledett választási plakátokat lenget a szél. A „ficzkó” büfé rozsdás fémrácsokkal borított ablaka piszkosan ásít a kora reggeli órában. Idő van. Nézem az órámat. Az utasok türelmetlenkedve, diskurálnak. A mutató lassan előrekúszik, átugorva a menetrendszerinti érkezés idejét.
- Bezzeg az én gyerekkoromban. – térek vissza ugyanúgy a régi időkhöz.
 
A füstös időre indul. Mire kiérünk az ötödik vágányra pöfögve, dohogva készen áll. Szülőm gondoskodóan felrak az indulni készülő szerelvényre. Kiválasztja az ablak melletti legjobb helyet, és pontosan, időre, a vonat hangos csikordulással kidöcög az állomásról. Fejemet kidugom az ablakon. Látom még a távolodó üvegcsarnokot és alatta az apró pontként álldogáló édesanyámat. Az állomást elhagyva, elhelyezkedem a fapadoson, irány Táborfalva.
 
- Már megint késik. – hallom a mellettem állótól és visszazökkenek. Nem vagyok türelmetlen. Majd ideér. - gondolom, de csak azért, mert tudom, nem időre megyek. Mialatt mindezt megállapítom, a peron teljesen benépesül. Egyre nagyobb a zúgolódás.
- Na majd az EU-ban! Ott aztán pontosnak kell lenni! Azt hallottam, hogy korszerűsítik ezt a vonalat.
- És még mit hallott jó ember?
- Hááát. Talán sűrítik a járatot is. Gondolom, kényelmesebben is utazhatunk. Mit lehet tudni, kérem! Még az is lehet, hogy formatervezett, kényelmes ülésekből nézhetjük a pestig tartó úton a nekünk vetített szórakoztató filmeket. Sőt! Még az is lehet, hogy pincérek lesik majd minden szavunkat. Frissítőket szolgálnak fel.
- No és mondja, mit szólna, ha például kellemes, halk zeneszóval köszöntenék, mint Japánban?
- Kérdezhetek valamit? Maga most, így a reggeli órákban álmodik, vagy már felébredt? Tudja mit? Én már annak is örülnék, ha nyáron levegőt lehetne kapni. Ezek az új szerelvények, pocsék….- hallom a diskurzus egy részét, kicsit mosolygok, de nem figyelek igazán.
Gondolatban újra visszaforgatom az idő kerekét.
 
Nézem az Alföld lankás tájait. Az elsuhanó akácfák illata összekeveredik a mozdonyból felszálló füst szagával. Már előre tudom, hogy mire megtesszük a hatvan kilométeres utat, az ablakon kikandikálástól fekete leszek a koromtól. Nem számít. Ez a technika. – csettintek az ujjammal egy kicsit, de a hangosbemondó magamhoz térít.
 
„Értesítjük a vonatra várakozókat, hogy a hatötvenkor érkező menetrendszerinti járat előreláthatóan húsz percet késik. Köszönjük szíves megértésüket és türelmüket.”
- Püff neki. – kezdek morogni, és közben várakozom tovább. A tejfölös dobozt felkapja a szél és néhány méterre tőlem, leteszi. Egyszer csak befut a vonatunk. Minden előzetes híresztelés nélkül, beáll az első peron mellé. Felkászálódom. Álmos arcok tekintenek rám, ahogy belépek a kupé ajtaján. Félrebillent fejű emberek pilledten alszanak. Nehéz és súlyos a levegő. Szerencsém van. – örvendezek és kissé tolakodva, lecsapok egy üres helyre. Bepréselem magam egy szűk, ülésre. Mellettem tátott szájjal egy rosszfogú férfi horkol. Rém kellemetlen, de elviselem. Mit tehetnék? Táskámat magamhoz szorítom és behunyom a szemem. A döcögő, egyhangú mozgástól újra álmodom.
 
Gondolatban ismét a füstösön ülök. Érdeklődésem nem csappan. Változatlanul kifelé nézegetek. Apró falvakat hagyunk magunk mögött. Szépen gondozott veteményeskertek mellett visz az út. Görnyedt hátú kapáló asszonyok róják a krumpli ágyások közti sorokat. Mezítlábas lurkók integetnek. Zsíros kalapos parasztemberek hajtják a lovas kocsikat, versenybe szállva az idővel. A zöldellő mezőn tehéncsorda kérődzik. Puli kutya veszettül ugat. – Milyen békés minden, és milyen nyugodt. – dőlök hátra elégedetten, miközben a bambis üvegből megiszom az utolsó kortyot is. Megigazítom a vidéki morál miatt leengedett szoknyámat és elmélázok. A napsütés és az emlékek megszépítik a szegényes településeket, kiegyenesítik a görnyedt hátakat, és rózsaszínűvé festik a világot. Türelmem épp apadni kezd, mikor kocogva, sípolva beérünk a kis vidéki állomásra. Az ablakban lógok, várakozó nagyanyámat látom. Az állomásfőnök „plecsnijét” leengedve áll a gyönyörűen gondozott dáliás kert mellett. Hatalmas cserepekben különös gömbszerű virág virít. Az épület előtt Mari néni serénykedik. Kezében ágsöprűt forgat. Veszettül dolgozik. Kuncogok, ahogy a lócitromot némi nehézséggel arrébb pofozza. Könnyedén és boldogan ugrom le a vonatról, arcomon a megérkezés önfeledt örömével.
- Hát itt vagy végre! – kiabálja örömittas hangon nagyikám, miközben kérges, agyondolgozott, jóságos kezeivel átölel. – Mennyit nőttél! - forgat, nézeget, átnyalábol. A vidéki illat az orromba kúszik. Kivágott orrú cipőmből kikandikál az ujjam. Belerúgok a porba. Körmeim feketék lesznek. Nem számít. Elindulunk a tanya felé, ahol Riska és Bogáncs vár. A szemétdombon pedig Pista kukorékol. Orromban érzem a tehénistálló számomra oly kedves szagát. Itthon vagyok! Elégedetten nézek szét. Semmi sem változott. A ház a fészer az ól a helyén. Nagyapám pipázva ül az eresz alatt. Körülötte csirke kapirgál. Táncolok az udvaron álló eperfa körül.
- Mama! De jó nálad! Örökre itt maradok! És mindig vonattal jövök! Tudod miért? A vonaton a kalauz bácsi kilyukasztotta a jegyemet és olyan, de olyan kedves volt! És lehet, hogy én is klajzi leszek! – rikkantom és összerezzenek.
 
 A rosszfogú mérgesen meglök.
- Maga bóbiskol? Jó lenne, ha kiengedne! – sziszegi mérgesen, miközben fejbe vág a csomagjával. Ez már a Keleti. Mi maga? Vak? Nem lát? – teszi még hozzá rosszindulatúan, és egyszerűen átgázol rajtam. Táskám a földre esik. Utána kapok.
- Mi történt? – nézek körül hunyorogva, bensőmben a sejtéssel. Ebben a pillanatban, egy kedves hang üti meg a fülemet. A leesett holmit egy egyenruhába bújtatott férfi emeli fel a földről. Jóindulatúan rám mosolyog.
- Asszonyom. – szólít meg halkan. Megérkeztünk, ez a végállomás. Felnézek. Előttem egy makulátlanul jól öltözött kalauz áll.
- Igen megérkeztünk. Most már igen. – felelem hálásan, miközben gondolatban végigsimítom nagyanyám gondoktól szőtt barázdás arcát. Megfogom, megcsókolom érdes kezét, és minden igyekezetemmel megpróbálom Neki elmagyarázni, hogy csak a technika változott, de azért akadnak még jó emberek is. Na és azt, hogy az élet rejtélyes útvesztőjében, miért is nem lettem kalauz. 

 (2004)

*** Vége ***

 

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://felnotteknek.blog.hu/api/trackback/id/tr1431723

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása