Felnőtteknek

- De csodás! – szaladt is át bennem egy aprócska, elégedett gondolat. Szívem szerint megálltam volna egy kicsit, csak úgy, ráérősen, de nem lehetett. Valami belső hang azt súgta, sietni kell.

- Várnak. – néztem immár aggódva az előttem kanyargó, hosszú utat és a végtelennek tűnő aszfaltlabirintus nyugtalanná tett.

- Húszpercnyi távolság. De sok tud lenni. – morfondíroztam magamban és egy szempillantás alatt szétfoszlott minden illúzió. Idegességemben rágyújtottam. A dohányfüst erős szaga erőszakosan átvette a hatalmat, eszembe juttatva szerencsétlenségünket, ami miatt ez a sürgető érzés újból és újból felbukkanhatott.

- Bizony, sosem gondoltam volna, hogy így alakul az életünk. Jocó…– tört fel belőlem egy aprócska sóhaj és hitetlenkedve megbiccentettem a fejemet, de sajnos nagyon is éreztem, hogy megváltozott sorsunk immár egy egészen különleges mederben folydogál tovább.

- …és mindez, milyen hirtelen kezdődött…tavaly. Emlékszem. Napsütéstől hunyorogva jártak az emberek. Kiskabátban, megkönnyebbülve, letették a tél terheit. Május volt. Karonfogva sétáltunk a párommal. Nézegettük a nyíló orgonákat. Nevetgélve, csapkodva hessegettük az elénk reppenő bogarakat, miközben mélyeket szippantottunk a friss vidéki levegőből, és mi tagadás álmodoztunk. Megszépülő házunkról és felújítandó kertünkről tereferéltünk. Néhány munkálatot illetően Jocó kész tervekkel állt elő. Fejében ezer ötlettől vezérelve, csillogó szemekkel magyarázta a megújulás színeit. Később szóba kerültek a nyugdíjas évek, a gyerekek, unokánk és a megérdemelt pihenés.…akkor még nem sejtettük, hogy két hónap leforgása alatt Jocó életéből eltűnnek a színek, a formák és a virágok megfeketednek, és emlékké silányul az kép, amit a fiairól és az unokájáról őriz. Minden látható dolog aljasul, sötétséggé változik.

            - Ó egek! - jutott eszembe újra az a kálvária, amin azóta keresztülmentünk. A kórházi folyosók, a műtő előtti várakozás percei, a „…de ugye van remény doktor úr?”, sírósan könyörgő szavak, és a lassan csonttá soványodó test. A hiábavalóságé. A férjemé, aki nemrég még kettesével szedte a lépcsőfokokat, és aki ma már fehér bottal, bizonytalanul, tapogatva próbál elboldogulni ugyanazokon a lépcsőfokokon.  Jocóé, aki nem vigyázott magára….pedig éveken át hányszor kérdezték tőle: „Ugye tartja a cukorbetegeknek szóló diétát?” – hallani vélem még ma is, az orvosok tudakozódásait…és aztán jöttek az intelmek, amik valahol minden alkalommal léggé váltak számára és úgy elszálltak, mintha nem is léteztek volna.

- Így múlt el húsz év, tékozolva, óvatlanul. Mindenki tudja, de ő a leginkább, hogy elrontott valamit, és mégis… - próbáltam minden alkalommal, utólag magam is okos lenni, de hiába. Mint ahogy az is az, hogy bármit is a szemére vessek. Nincs értelme, hiszen nem korholásra, segítségre szorul. – sajdult meg a szívem és éreztem, hogy aggodalmam nőttön-nő, szívverésem szaporább, csak, mert amióta így jártunk, sosem tudtam, mi vár rám, a kerítésünkön túl. A tragédia azonnal ledöntötte a lábáról. Igaz, még az elején, egy darabig halványan reménykedve készülődött a soron következő műtéti beavatkozásra, de aztán a sikertelenség miatt, egy idő után végleg feladta. A zárójelentésekre cirkalmasan ráírták…

- „Állapotjavulás nem várható – ismételgetem azóta is ott olvasottakat. A kíméletlen szavak minden alkalommal belém marnak.

- De miért? Miért pont ő? …felkiáltójel, pecsét és pont, és kettétörött, megmásíthatatlan élet. – tanakodtam majd minden nap, de mivel kérdéseimre sosem kaptam választ, így a nélkül kellett tovább folytatnom az életem, hogy bárki, bármit is megmagyarázott volna. Tettem a dolgom…lábaim a kígyózó úton begyorsultak, iparkodtam. Mint akkor is…

- A sarkon túl, Jocó vár… -  méricskéltem a még hátralévő távolságot a házunkig, és szinte magam előtt láttam reszkető kezét, amiben az aznapi és sokadik kedélyjavító tablettáját tartja. Nyugtatók többféle változatban, min-mind hasztalan. Sors osztotta szerep, amiben lassan elcsendesedve, szótlanul marcangolja magát. Fáj a szívem érte, amikor észreveszem sikertelen igyekezetét, hallom akadozó szavait: „Ne haragudj…engedd, hogy túl tegyem magam, idő kell még…” – nézett rám olyankor esdekelve, én pedig rohantam, vizet vittem, és tehetetlenül tudomásul vettem, ahogy az életerős férfi lassan elfogy, mint a gyertyaszál. Felőrlődik. Otthon, magányosan, a sötétben…

- Nincs remény, mindenki tudja. Megmondták. …nincs….nincs…nincs – dobolt ütemesen a fejemben és szinte sírva értem az út menti elágazáshoz, ahonnan már csak néhány ház választott el a miénktől. A félelem átjárt, a napsütést, amely az előbb még megörvendeztetett, már észre sem vettem. Gondolataimat lekötötte Jocó, és valami különös dolog, amit csak harmincöt évnyi együttélés után érez az ember…a megérzés. A másik segítségkiáltása, a baj, ami áthatol az éteren, hogy aztán a testemen át belefúródjon a lelkem legmélyébe. A sejtés…

- Jaj ne! – szorult össze önkéntelenül a torkom, miközben felrémlett, mi is történt néhány héttel ezelőtt. Akkor is működött a telepátia, hiszen pokolian rossz előérzetem volt. Ráadásul éppen ugyanerre az útszakaszra értem, amikor a házunk előtt megláttam egy mentőautót. Mire felfogtam, hogy mit látok, már csak egy, puffanó hangot hozott a szél. Hallottam, ahogy becsapták az ajtaját, egy pillanattal később pedig sivítva felbőgött a szirénája és a kocsi az ellenkező irányba elszáguldott. - Jocó! – kiáltottam akkor eszelősen és rohanni kezdtem. A szatyromban himbálódzó zsemlék kiszóródtak, és szerteszét gurultak az aszfalton. Nem érdekelt. Reszketve nyitottam ki a kertkaput. Tudtam, mi vár rám, és mégis kerestem őt. Tudtam, de nem hittem, nem akartam hinni, hogy nincs… - Jocó! Az égre kérlek… – ismételgettem még akkor is, amikor fennakadtam a bejárati ajtón. Abban a pillanatban tudatosodott bennem, elvitték. Félelemmel nyomtam le a szobaajtajának kilincsét, és amit láttam, mélyen megrázott. Az ágyon véres folt és vattapamacs, injekciós tűk, ampullák szerteszét dobálva. A földön infúziós tasak éktelenkedett, gyűrött nadrágja a szék karfáján pihent.  – Elvitték… - motyogtam megint. Bénultan álltam. A szobában halálos csend honolt…nem emlékszem többre, csak később a kórházban látottakra. Jocó egy gurulós ágyon feküdt, az intenzív osztály folyosóján. Ájulás környékezett, amikor megláttam. Látogatók sétáltak el mellette, amíg ő méltóságától megfosztva, egy szál alsónadrágban, reszketve sorsára várt. Magára hagyták, megalázva, kétségeivel…pőrén. Akkor életemben először nem bántam, hogy nem látja, mi folyik körülötte. Órákkal később Dr. Kókai azt mondta. – „Asszonyom, ez bizony infarktus”. Szédülni kezdtem, aztán mintha mondott volna még valamit, hallottam a távolból a hangját…és még valamit, ami ütemesen pittyegett....a férjem szívverését…

- Erről a dologról sosem beszéltünk. Nem tudom miért…a némaság belopódzott és süket csöndet vont közénk…- elevenedett meg bennem újra az a szörnyűséges nap. Így értem a kertkapunkba.

- Nyugalom, már csak egy perc. - fordítottam el türelmetlenül a kulcsot a zárban, és mint, akit űztek, úgy siettem a bejárati ajtó felé. Szívem vadul kalapált, ahogy az előszobába léptem. Csak a cirkóban égő gázláng világította meg pislákolva a helyiséget. A félhomályban is láttam, hogy a szőnyeg gyűretlenül terült el, úgy ahogy munkába menetel előtt hagytam.

- Gyanús ez a rend. - hatolt el az agyamig a felismerés, aztán hirtelen észrevettem Jocót. Meg sem moccant, ahogy a lámpát feloltottam. A fény élesen bevilágított mindent.

A nappaliban a kanapén ült. Arcát a tenyerébe temette. Vállai apró rezdüléseiből, már messziről láttam, hogy a depresszió legmélyebb bugyrában jár. Sodorta az ár, tehetetlenül. Vergődve úszott a rémület folyóján.

- Baj van. - futott át újra az agyamon a jól ismert félelem, és összeszorult szívvel léptem hozzá. Megérezte a közelségemet. Felemelte a fejét. Fénytelen szemében keserűséget láttam. Sírt. Némán és nagyon boldogtalanul.

- Kérlek… - kezdtem bele valami könyörgésfélébe és végigsimítottam a homlokán, de aztán elakadtam. Éreztem, nem lenne helyénvaló semmiféle kérés, meg aztán valójában nem is tudtam volna folytatni, mi is az, amit annyira nem szeretnék. Egyszerűen, csak elegem volt, a félelmekből, a lótás-futásból, és az életből, amely olyan nehézségek elé állított, amiket nem tudtam jól lekezelni, és amik lassanként felőröltek engem is. 

- Egész nap vártalak…nincs más dolgom…nem érek én már semmit, és minden olyan, de olyan hiábavaló…látod, téged is csak tönkre teszlek… – szólalt meg halk szaggatott hangon és szinte maga elé beszélve folytatta. – Teher vagyok… Aztán zokogni kezdett. Kibuggyant könnyei lecsordultak. Egy pillanatra groteszknek tűnt, ahogy borotválatlan arcán kanyarogva kerülgették a cseppek egymást, majd eggyé olvadtak és összefolyva lecsöppentek összekulcsolt kezére.

- Ne mondj ilyet…ne mondj ilyet. – feleltem, mint egy imamalom ismételgetve ugyanazt, aztán felé nyúltam, de kezem félúton megállt. Simogatás helyett inkább letérdeltem, és magamhoz húztam. Abban a pillanatban, amikor hozzám ért elszégyelltem magam. Csak, mert tudtam, igaza van. Mélyen restelltem, hogy a fáradtság felmorzsolt, de leginkább azt, hogy néha igenis tehernek éreztem őt, hogy alkalmanként megpróbáltatásként éltem meg a vég nélkülinek tűnő beszélgetéseket és a vigasztalásos esték is néhány hete már, egyenesen az idegeimre mentek. Előfordult az is, hogy morgolódva pucoltam el az általa szétszórt, de észre nem vett morzsákat és ennivaló darabokat, dühösen újramosogattam a rosszul megtisztított edényeket, és mérgesen nézegettem a konyharuhán éktelenkedő újdonsült foltokat, és egészen egyszerűen csak, elegem volt belőle…és akkor ő kér elnézést?

- Neeem, te bocsáss meg! – furdalt a lelkiismeret azonnal, és szorítottam, ahogy csak bírtam. Remegett, ahogy körém fonta karjait. Úgy ölelt, hogy azt hittem meghalok. Görcsösen, el nem engedőn. Örökre, fájón…

- Nem lesz baj, segítek…szeretlek. - suttogtam a fülébe, amitől fokozatosan megnyugodott. Teste lassan elernyedt, idegei ellazultak. Aztán egy kis idő után, megszűnt az idő. Megszűnt a tér és valami furcsa, lebegés vette kezdetét. Úgy rémlett…

 

Valahol kinyílt egy ajtó, és mi átléptünk a sötétség kapuján. Egyenesen, határozottan előrementünk. Ismerős illatot hozott az őszi szél. Egy pillanatra még az is feltűnt, hogy nem sietek sehova. Egyszerűen, csak élvezem a vizes, kissé korhadt avar és a föld összekeveredett illatát…aztán valami felkapott, lebegni majd szállni kezdtünk…összekapaszkodva keringtünk a fény felé…talán csak egy szempillantásnyi idő telt el, amikor hirtelen megálltunk…és akkor megértettem….ez itt a végállomás, mi pedig megérkeztünk.

- Itt vagyunk a pillantáson túl. - mutattam széles karmozdulattal körbe, ahogy páromra néztem…Jocó élettel teli, szeme pedig, mosolyogva nézett rám. (2007)

 

- Vége -